Ma valami furcsaságot készített anyukám. Méghozzá vért. Ugyanis tegnap levágtak egy kecskét. Annak a vérét felfogták, hagyták egy keveset megalvadni, majd valahogy felszeletelte, hagymát dinsztelt és a vérdarabokat megsütötte… Meg nem kóstoltam volna a világ pénzéért… a többiek megették jóízűen. Igaz a véres-májas hurkáért sem rajongok…

Íme egy fotó: nagyon hasonlít a májhoz, csak feketébb.

na ez az igazi True Blood

Kedvem lenne, időm nincs. Dolgozunk látástól vakulásig. Szerencsére segítségünk is van. Ugyanis apukám reggel korán elintézi a kutyát. Este ő ad enni, mivel eteti az összes többit is. Reggel általában kész van a kávé, persze mivel mi kivételesen sok kávét iszunk,általában még főzők egyet, majd sipirc be a gépek elé és ereszd el a hajamat van délig. Ekkor megéhezünk: reggelizünk, közben “megvitatjuk” anyukámmal az egészséges étkezés elveit, miszerint reggel KELL reggelizni kontra akkor eszünk ha éhesek vagyunk. Persze, akkor eszünk amikor éhesek vagyunk, de mégis minden reggel meg kell ezt a témát beszélni

Elgondoltam, ha anyósóm lenne…és nem édesanyám, biztos rettenetesen felmenne a cukrom rá. Mármint azért amiért “megmondja” mikor kéne enni. Pedig ugye csak a véleményét fejti ki. Érdekes dolgok ezek…

Aztán délben ami a mi esetünkben valamikor délután jön el, ebédelünk. Anyukám nagyon finomakat főz meg kell mondanom Ma pl. csirkepaprikás volt…Ezután megint fenék laposítás következik, valami éjjel 1-2–3-ig. Másnap kezdődik elölről. Ebben a mostani hajtásban, néha elnosztalgiázok… jó lenne sütni valamit… majd félreteszem az ötletet másnapra. Így megy ez egy ideje.

Majd csak fogok főzni is.

Azt hiszem kissé szórakozott vagyok az utóbbi időben. Ma valami flekken szerűséget sütöttem. Csirkehúsból. És az első amikor kész lett megkóstoltam: na hát olyan sós lett, hogy nem lehetett megenni. Szerencsére volt itthon tejföl, meg tej, így hirtelen összecsaptam egy szószos húst. Persze végül bevallottam, hogy nem ezt terveztem, de szerencsére így is nagyon finom volt..

Lehet nem hiába mondják ha sós az étel, hogy “szerelmes a szakácsné”

Miért van az, hogy ha az ember lánya szeretné mondjuk megszerettetni a pizzát valakivel aki nincs oda meg vissza érte, akkor sikerül éppenséggel elszúrni az egészet és készíteni “kanalas pizzát”.

Várjuk a vénasszonyok nyarát. Csak mióta ez a globális felmelegítő sztrájkol és a felhők mögött bujkál, ez nem akar érkezni. A nyarat sikeresen elbliccelte, nem végezte a dolgát rendesen, hiszen alig volt egy rövidke nyár. Erre azt mondtuk, a fene se megy haza, míg ki nem nyaraltuk magunkat rendesen. Követelem és megparancsolom, hogy legyen egy csodaszép ősz, mert ha nem… akkor irgum burgom, nagyon mérges leszek és azzal maradok… mint a taxis a nagy “kárral” amit okoztam ám neki…:D

Na de essen szó a pizzáról is, mert gondolom mindenki erre kíváncsi. Ne feledjem el, hogy főzőblogon vagyok. Elkészítettem a pizza tésztát. Olyan lett amilyennek lennie kellett. De nem az én tepsim, nem az én lerem, nem ketchupot használtam, hanem paradicsomot, bár ez az én ötletem volt.  Felapróztam mindent, előkészítettem a feltéteket, hagymát, paradicsomot, oreganót, halkonzervet, maszlinát és sajtot. Összeállítottam a pizzát, be a sütőbe és ha megsült a széle, nem sült meg a közepe. Mivel nagyobb adagot készítettem, több felvonásba sültek meg. Az egyik túl megsült a másik nem sült meg eléggé, na és hiába is kentem be a tepsit olajjal, olyan szépen hozzáragadt, hogy “élvezet volt nézni”…

Végül mind elfogyott, a család megvigasztalt, hogy biztosan a ler nem jó, vagy az olaj, vagy az élesztő, a tepsi. Nekik mindegy mire fogom, az íze finom, a pizza ehető, és nehogy már az én lelkemen száradjon, hogy ez a kaja sem sikerült ahogyan kellett volna… Kép nincs. Nem akarok senkit se megrémiszteni. Meg lehet anyós megtudja, és ugye kész a botrány, hogy még egy pizzát se tudok elkészíteni rendesen

Huh?

Biza… ilyen van Tordán. Hallottam a rádióba. Azzal kezdte a néni, hogy a Torda fele vezető úton nincs semmi akadály, tehát mehetünk a “targul de finomsaguri”-ba. (románul nem értőknek: Targ=vásár, finomság meg ugye magyarul van, ellenben a rádió műsor románul volt )

Nagyon mókásan hangzott

Na most valamit titkot kell elárulnom.. A wc-n mindig dokumentálódok. Valamit olvasok, magazint lapozgatok, és néha biza ottfelejtem magam és olvasok egy “keveset”. Szerencsére otthon 2 wc van. Itt falun is. Mert úgy megtetszett itt, hogy még mindig nem mentünk haza. Hamarosan haza kell szaladjak, megöntözni a virágokat, és lehet megint kijövünk, hátha elkapunk pár nap jó időt is.

A barackos süteményről egy ilyen “dokumentálódás” alatt vettem tudomást és amikor a boltba jártunk eszembe jutott, hogy csak a barackok hiányoznak és össze is dobhatnám ezt a sütit vagy süti szerűséget.

Három barackot meg is vettem, tej volt itthon, tojás, liszt, vaníliás cukor úgyszintén. 2 evőkanál gabonapehely is volt írva, de az nem volt, helyette egy kanál prézlit tettem, illetve 2 kanál búzadarát. Gondoltam jó lesz és nem is tévedtem.

A barackokat kettévágtam, kiszedtem a magját, felszeleteltem és egy tepsiben elfektettem. 2 evőkanál lisztet, 400ml tejet, egy citrom reszelt héját, 4 tojást, az említett búzadarát illetve prézlit, na meg három evőkanál cukrot mixerrel összekevertem. A barackokra is szórtam egy kevés cukrot, majd az egész szinte folyékony masszával nyakon öntöttem a barackokat. Valami fél óra alatt megsült az előmelegített sütőbe. Nagyon finom lett, kissé vékonyka szeletek, de az íze minden pénzt megért.

Persze nem létezik, hogy valami hibája ne legyen a dolognak… mert a tepsibe nagy okosan tettem sütőpapírt, ami szépen ráragadt, és az alja egy picit meg is égett. Nem nagyon, de épp annyira, hogy az amúgy tökéletes ízt elrontsa. Legközelebb a jénai tálban készítem, mert amolyan kissé puding szerű a dolog.

Fotó lesz holnap, ma kimerültek az akkuk a fotógépbe, nem tudom letölteni őket.

Elmentünk a boltba. Venni kávét meg gyufát. Meg mustárt. Na meg vettünk barackot is. És a boltban rám köszönt a ketchupos flakon.

Ketchup: -Szia
Én:-Szia Kechup
Ketchup:-vigyél haza
Én:-nem viszlek
Ketchup:-Vigyél, mert szükséged lesz rám.
Én:-Nem mondod…
Ketchup: -komolyan… aztán fogod bánni, hogy nem vittél haza. Biztos akarsz majd készíteni valamit és szükséged lesz rám
Én: – te, Ketchup, gondoltam  rá, de valahogy nem. Nem fog kelleni ketchup. nem viszlek haza.
Ketchup: – Jó. Majd megbánod…
Én: Az meg az én bajom lesz…

És igen… kellett volna vennem ketchupot. De boldogultam nélküle mert yuppiiii pizzát készítettünk. Elég későn jutott eszünkbe és nem is pizzának indult az egész. Valami lepény akármit gondoltam amire nagy halom feldarabolt friss kerti paradicsomot pakolok, kis sajttal megszórom, valami maradék szalámi véget ráaprózok, netán egy kis hagyma,  meg túró oszt be a lerbe és kész. A végén pizza formájú lett a dolog és bevallom nagyon finom!

A pizzatésztát természetesen az úr készítette el, elvégre gyakorolnia kell ezen tevékenységet és jelen esetben olyan finomra sikeredett, hogy ihaj csuhaj. Ilyen finomra még nekem se sikerült egyszer sem a pizzatészta.

Az előbbi párbeszédből ugye nyilvánvaló, hogy ketchupot nem hoztam haza, pedig ő szólt, hogy szükségem lesz rá, csakhogy én sokkal “okosabb” voltam. Talán ezt hívják megérzésnek…

Végül a pizza isteni lett az apróra vágott paradicsommal. Ha oreganó lett volna itthon, még finomabb lett volna. De az sem volt, ugyanis előző nap elfogyasztottam az egészet.

Most vettem észre, hogy elmaradt az úr által legyártott pizzatésztából készített pizza bemutatása. Olyan rég volt, hogy szinte elfelejtettem, de csak most bukkantam a fotókra. Az egyezség szerint ő készítette el a tésztát és csak látni kellett volna hogy mennyire büszke volt a teljesítményére. Míg kelt a tészta, végig gondoskodva meg ráncolt homlokkal figyelte a “művet” alakulni.

Kérdeztem ha akarja e ő nyújtani, meg tovább készíteni, de a válasz az volt, hogy első alkalomra ennyi épp elég volt. Na sebaj, a nyújtáson kívül úgyis szeretem díszíteni a pizzát. Valahogy olyan mókás ahogy szimmetrikusan kezdem elhelyezni a feltéteket, majd valami akármi alakul ki belőle.

Valahogy így:

Sajnos több kép nem készült. Többek között azért, mert amint kiszedtem a lerből, a fenének volt már kedve és türelme állni és fogóztatni a dolgokat. Szétvágtam a pizzavágóval, majd hamm bekaptuk.

A pizzavágóval is érdekesen jártam. Volt a fiókomba már vagy két éve. Egyszer se használtam, pedig tudtam azt is, hogy mire jó, és azt se felejtettem el, hogy van. Mégis valahogy amikor pizzát készítettem, nem jutott eszembe. Végül a szomszédasszonynál ettünk pizzát és neki a kezében láttam ismét egy hasonló kütyüt és azt is észrevettem mennyire jól vágja a pizzákat. Legközelebb eszembe jutott, előszedtem és azóta használom amikor pizzát kell felvágni.

A zöldborsó leves finomra sikeredett, bár bevallom nem ilyenre szoktam készíteni. Most sokkal vastagabb lett, mivel kissé elnéztem az ereszték vastagságát. Amolyan zöldborsó-krém levesnek nevezném. De finom volt, nemcsak ehető.

A fehér szósz ellenben egészen jól sikeredett. Kénytelen voltam valami effélét készíteni, ugyanis a joghurt amit vettünk enni, valami fura ízzel rendelkezett. Nem volt rossz, mert ehető volt meg akármi, de fura volt és közelről se lehetett finomnak nézni. Azonban a múltkor is használtam ételbe főzve és akkor ezt a fura ízt elvesztette. Amit egyébként most is.

Úgy készítettem el, hogy apróra vágott hagymát olajon megdinszteltem egy kicsit, majd hozzáadtam a felkockázott csirkemellet, majd kevertem egy kicsit míg fehér lett a hús, kicsit megsóztam, megborsóztam, oreganó, bazsalikom és kevés rozmaringot kevertem bele, majd hagytam egy kicsit rotyogni a saját levébe. Ezután felöntöttem olyan kb 700g joghurttal, és hagytam főni. Időközben elkészítettem egy tej, liszt keveréket, és mikor a hús megpuhult ezt hozzákevertem. Olyan 100-150g burduftúró is volt itthon, azt amennyire tudtam megreszeltem, de inkább csak apróztam, mert ugye puha, nem olyan könnyű reszelni, és hagytam amíg az is megolvadt. Laskával tálaltam.

A dicséret amit kaptam érte “Vagy nagyon finom, vagy nagyon éhes voltam, de nagyon ízlett”. Szerintem mindhárom

( Na, hogy az én hütőmben mi van? Abban szinte semmi. Valami konzervek maradtak, egy pár tojás, lekvár, mustár. A fagyasztó részben még van valami kutyakaja, meg valami hús a mi polcunkon. Mondjuk nem is ez a baj, hogy az én hűtőmben mi van, hiszen nincs miért ételt tartsak benne, ha nem vagyok otthon A baj, hogy jelenleg alig van valami az anyukám hűtőjébe és kéne főzzek valamit. Hiszen még mindig “tanyasiak” vagyunk és kimondottan jól érezzük magunkat.  Egyetlen baj a reggeli korán kelés. Mert Kokó a kakas (mondtam már neki ne bosszantson mert leves lesz belőle) hevesen nekifog kukorékolni és nem hagyja abba… aztán PrezLee nekifog nyafogni, ő sem hagyja abba. Mindez mintha nem is lenne elég. Győző, a szentbernáthegyi nekifog ajtót bökdösni az orrával, illetve valami nagyon fura hangokat hallat, amolyan nyávogás szerű. Ki se nézné az ember ebből a böhöm állatból ezt a fajta kényes nyafizást.

Persze a hangzavar még csak kezdődik, mert Balázs is bekapcsolódik a mókába, ő mondjuk ugatni kezd és nem hagyja abba. Alig van 7 óra valami, már ébren vagyunk háromnegyedileg de ekkor rázendítenek a kecskék… meeeek meeeeeek meeeeeeeeeeek… Őket azzal szoktam ijeszteni, hogy eladom mind, de erre kinevetnek és tovább mekegnek hevesen. Szóval ilyen sanyarú meg cudar ám a mi életünk… Jaj de sajnálom magam!

Na de visszatérve a hűtőre. Mind törtem a fejemet mit is főzzek, és a Nosalty “Mi van a hűtődben” tool-ra bukkantam. Be is írtam szorgalmasan mi van (hazudtam, mert már kivettem mindezeket, de a tool nem tudja) hátha kidob valami nyami nyami receptet. Nem dobott ki semmit. Így a saját fejem után kell összekombináljam a dolgokat.

A mai menü pedig a következő lesz: finom zöldborsó leves, azt hiszem galuskát is teszek bele, másodiknak laska fehér szószos hússal.